Hihetetlen nehéz feladat filmbeszámolót írni. Órákig ültem a monitor előtt, azon gondolkozva hogyan is kezdjek neki ennek az egésznek. Jegyzeteket írogattam ki magamnak, fejemben összeszedtem a fontosabb infókat, kikerestem azokat, de most még nehezebb dolgom van. Első filmjellegű blogolkodásom, beszámolóm ez, és egyből a mély vízbe vetem magam. Nem a legkönnyebb témát fogtam meg, korántsem a legkönnyebben emészthető filmmel. Az Enemy-t a napokban láttam és rendkívül mély nyomot hagyott bennem.
Ez előtt is szerettem volna filmeket bemutatni, az én szemszögemből, egyéni véleménnyel, tekintet nélkül neves/névtelen kritikusokra, vagy hasonló "szervezetekre", de ezzel a filmmel a hátam mögött úgy éreztem, hogy ezt ki KELL írjam magamból, de rögtön.
A film egy elképesztően erős thriller,amit José Saramago - The Double című regényéből adaptáltak. A vászonra vitel a francia-kanadai rendező Denis Villeneuve keze munkája, aki nem mellesleg a tavalyi év nagy sikerű szintén thrillerét, a Prisoners-t (Fogságban) is rendezte. Az Enemy is tavalyi, de valamiért az itthoni mozik nem vetítik és nem is reklámozzák az ilyen jellegű filmeket.
A film pozitív értékeléséhez, és megértéséhez el kell mélyedjünk a filmben. Rengeteg szimbólummal, metaforával, iróniával, ellentéttel és még több költői képpel dolgozik a mű; minden egyes jelenetnek akár külön jelentése is lehet, de egyben is értelmezhetjük (ha tudjuk). E filmet különösen nehéz megfejteni, nekem sem sikerült még teljesen, és még az interneten se láttam (legalábbis magyarul abszolút nem) kézzelfogható, átható magyarázatot a műhöz. Amióta látok, és hallok, filmeket, sorozatokat nézek, és ez az első olyan, amit kompletten nem értek. Vannak olyan művek, amiket többször meg kell nézni, ahhoz, hogy megértsük, de egyszeri nézés után már van valami fogalmunk az egészről, legalábbis vannak teóriáink...de itt? Első nézésre egy mukkot sem értettem. Minden szimbólumnak igyekeztem utánanézni, de annyi van, hogy oldalakat lehetne írni belőlük.
"A káosz megfejtésre váró rend"
Ezzel a sorral fogadnak minket az első képkockák, még mit sem tudva mi vár ránk a következő másfél órában. A nyitó jelenet már zavaros lehet, főleg annak, aki még előtte semmit nem olvasott a filmről.
Dióhéjban, konyhanyelven, letisztulva a lényeg: Adam, egy történelem tanár, ki éli monoton napjait, mígnem kap egy filmajánlót egy kollégájától, és kapva kap az alkalmon, hát megnézi azt. Az egyik jelenetben felfedez egy színészt, aki teljesen hasonlít rá. Utánanéz az interneten, és valóban, megszólalásig ugyanúgy néz ki a statiszta, de még a hangjuk is ugyanolyan. Nekiáll felkeresni Anthonyt, - kvázi "ikertestvérét" - aki pedig éli kicsapongó életstílusát várandós feleségével. Adam ragaszkodik egy személyes találkozóhoz, ám hamar megbánja azt. Édesanyja nem hisz neki, ő teljesen összezavarodik, ám az eleinte kétkedő Anthony később szinte folyamatosan zaklatja a főhőst. Természetesen előkerülnek konfliktusok, a néző pedig arra koncentrál, hogy rájöjjön, hogyan lehetséges a két teljesen megegyező személy, de választ erre nem kapunk. A filmnek ugyanis nem ez a lényege, hanem az egész művet átölelő hasonlatok, és erős érzelmek. Főleg a pók-szimbólum dominál, jó néhányszor megjelenik valamilyen formában. Konkrét jelentésére nem jöttem rá, de a különböző kultúrákban a pók amúgy is egy fajta misztikum. A pókháló is megjelenik néhány jelenetben, amiből az élet sokrétűségére tudnék asszociálni. Afféle káoszra, amit az ember hirtelen át sem lát, nem tudja azt megfejteni. Mégis ezen a hatalmas pókhálón élünk, próbálva valami rendet, rendszert felállítani magunknak (monotonitás). Azért nem megyek bele jobban a leginkább jelen lévő pók szimbólumba, mert egyrészről nem olvastam semmi egyértelműt róla, másrészről én sem szeretnék hülyeségeket írogatni, de kismillió jelentése lehet, egyénenként változhat, ezért is fölösleges egy valamit ráhúzni egy ennyire összetett, és kaotikus jelenségre.
A két főhős között eszméletlen erős az ellentét, a feszültséget csak úgy vágni lehetne köztük. Jake Gyllenhaal egyszerűen tökéletesen alakítja mindkét karaktert, de nem lepődök meg, hiszen sok filmben már bizonyította tehetségét (egyik kedvenc filmem a Donnie Darko).
Ismétlődés
Adam történelmet tanít. Diktatúrákról tart előadást, arról hogy bárminek is nevezzük őket, azok ismétlődnek, és állandóak. Ez a jelenet megismétlődik. Néhány szó kicserélve, esetleg más a mondatok sorrendje, de akár az élet is lehet afféle diktatúra, saját rezsimünkben élünk, saját magunk elnyomói vagyunk, és saját magunk elnyomottai. Ja, és azt említettem, hogy Adam történelmet tanít?
A zene valami zseniális. Az ismétlődő, "monoton" jeleneteknél ugyanaz a hasonló dallam cseng föl, hogy jobban éreztesse ezt a repetitív jelenséget. Mindez már a film első öt-hat percében. Már elég, hogy elgondolkozzon az ember, de nem bambulhat el, hiszen jönnek a súlyosabb jelenetek, és nem állhat le az agyunk, mert figyelni kell az apró részletekre is. Adam, még ha nem is szerette unalmas életét, akkor is egyedi volt, mint minden embertársunk. Azzal, hogy megtalálta úgymond saját magát, aki egy másik életet él, elvesztette individualitását... van belőle egy másik. Csak gondoljunk bele, milyen lenne, ha a hétköznapi életünket éljük, tudjuk, hogy egyediek vagyunk, mégis találkoznánk egy másik emberrel, aki teljesen ugyanolyan, mint mi. Elég hátborzongató, ugye?
Hatalom
Kívülről nézve mondhatnánk sokszor: "Én megváltoztatnám a rendszert, én nem lennék hataloméhes, sem kapzsi. Én ugyanolyan hétköznapi (de egyedi) lennék, mint eddig."
Azonban a fölényeskedés, a hatalom valami ösztönös "cselekvés". Aki mások felett hatalmat kap, az él vele, talán élvezi is. A legegyszerűbb, leghétköznapibb emberből is előbújhat a felsőbbrendűségi hajlam.
Anthony már amúgy is elég agresszív, és érezhető rajta, hogy felsőbbrendűnek hiszi magát, még "önmagával" szemben is. Adam csöndes, (a műben amúgy is kevés a dialógus, ami jobban fokozza a kínos pillanatokat) magának való, egyszerű, ám okos ember. Tanítás után dolgozatokat javít, készül másnapra, megiszik némi bort, lefekszik szeretőjével, majd kezdődik elölről a mókuskerékben való futás. Miután felfordul hősünk élete, zavart lesz, megváltozik. "Eladja" saját barátnőjét, meg is csalja más nővel, sőt, majdnem meg is erőszakolja. Egyre inkább hasonlít a film végére Anthony-ra, az amúgy is agresszív, hirtelen haragú, komor, faragatlan karakterre.
A mű fantasztikusan van összerakva, jelenetről jelenetre. Gyllenhaal zseniális, a zenék kellően nyomasztóak, frusztrálóak. A képi megjelenítésre nem is találok megfelelő szavakat. Sokszor csak egy-egy állóképszerű snitt van előttünk, tele jelentéssel, iróniával. A vágások, és minden nemű operatőri munka önmagért beszél, fenomenálisak, a rendezésről, plotról nem is beszélve.
Nehéz lenne egy köpönyeg alá venni az egészet komplex káoszt, így több szempont szerint értékelném a művet:
Képi világ/rendezés: 10/9
Sztori/cselekmény: 10/9
Zene: 10/10
Színészi játék:10/9